Egy poszt-olimpikon tánca

A 2012-es Londoni Olimpia helyszínéül egy kihívásokkal teli, barnamezős területet jelölt ki a város vezetése. Számos elbukott utóhasznosítás után nem volt teljesen veszélytelen vállalkozás egy olyan terület kiválasztása egy nem kifejezetten jóhírű városrészben, ahol ipari létesítményekkel, kuszán tekergő vasúti és kötöttpályás városi tömegközlekedési vonalakkal, valamint folyóvizekkel kellett megküzdenie a várostervezőknek.

A sportesemény idejére már elkészült egy jelentős bevásárlóközpont, a később lakásokként hasznosított olimpiai falu, és a megtartásra szánt sportlétesítményeket is sikerült átgondoltan kiválasztani. Az azóta eltelt tizennégy évben a játékok helyszínének nagyobbik részén kedvelt közparkot alakítottak ki, majd a beépítésre szánt területek fokozatosan új lakó- és irodaépületekkel, valamint oktatási és kulturális létesítményekkel népesült be.

Az olimpia utáni Stratford egyik fő célkitűzése a funkcionális fragmentáltság elkerülése volt, keresve a nagy léptékű létesítmények (stadion, bevásárlóközpont) és a szomszédos városias beépítésű lakókörnyezet  közötti feszültség feloldásának lehetőségét. A városrehabilitációs folyamat vége felé közeledve ebbe a környezetbe kellett beilleszteni azokat a funkciókat, amelyek a városrészt a legkülönbözőbb igények kielégítésére alkalmas központtá emelik. Ennek szellemében készült el a Sadler’s Wells East táncművészeti központ, mely oktatási létesítmény és előadóhely egyben. Szomszédságában hamarosan megnyílik a Victoria & Albert Múzeum új épülete is.

Az O'Donnell + Tuomey építészei a Sadler’s Wells East építészeti megjelenésével és városi szerepével is jól példázzák azt a feszültséget, amely a Queen Elizabeth Olympic Park területén a kortárs kulturális infrastruktúra és a posztindusztriális városszövet között alakul ki. A ház az úgynevezett East Bank kulturális negyed része, amely az olimpiai park örökségprojektjének egyik kulcseleme. Ebben a kontextusban a tervezőknek szem előtt kellett tartaniuk, hogy a Sadler’s Wells East városszerkezeti szerepe nem egyszerűen egy új kulturális épület, hanem programadó katalizátor.

A funkciók átgondolt keverése, mint előadás, oktatás, közösségi tér – tudatosan a mindennapi használat felé tolja el az intézményt. A „közösségi nappali” jellegű, egész nap nyitott foyer és a közösségi „táncparkett” tér a kulturális fogyasztást demokratizálja, és közvetlenül kapcsolja a helyi közösséghez. Ez a stratégia illeszkedik az olimpiai park revitalizációs narratívájába: nem ikonikus objektumot, hanem folyamatosan használt városi infrastruktúrát hoz létre.

A revitalizáció kettős szerepet tölt be. A környezet építészeti hátterébe – stadion, az elkészültekor kritizált Aquatics Centre, Westfield Stratford City – helyezett épületnek erős karakterrel kell reagálnia erre a vizuális zajra. A Sadler’s Wells East válasza nem ikonikus spektákulum, hanem tudatos visszafogottság.

Az épület környezetével való kapcsolatában az egyik legérdekesebb gesztus éppen a kettős viszony, ezért egyszerre zárt és nyitott. A tömör téglatestekből álló külső inkább védelmező, introvertált karaktert sugall. Ezzel szemben a földszinti üvegezett szakaszok és az átjárható foyer permeábilis városi réteget hoznak létre, amely szó szerint átsétálható.

Ez a kettősség jól reagál a helyszínre: a park felé nyit, a Carpenters Road felé viszont inkább erődszerű homlokzatot mutat. A kontraszt nem hiba, hanem tudatos urbanisztikai állásfoglalás: az épület nem simul bele homogén módon a környezetbe, hanem differenciált válaszokat ad annak különböző irányaira.

A tömegképzés a projekt egyik legkarakteresebb eleme. Az épület egymásra „pakolt”, egymásba metszett hasábok sorozata. A főtömeget alkotó auditórium köré szervezett kisebb elemek, kiemelt tornyok vertikális hangsúlyt adnak.

Sokan pozitívan értékelik, hogy az összekapcsolódó szögletes dobozok rendszere tudatosan elutasítja a kortárs kulturális épületek ikonikus, fluid formáit. A tömeg nem reprezentálni akar, hanem működni: a táncosok számára stabil, jól érzékelhető térkereteket biztosít. A fűrészfogas tetőforma egyszerre funkcionális, hiszen természetes fényt enged a stúdiókba, és a történelmi ipari örökségre is utal. Ezáltal a tömeg nem absztrakt kompozíció, hanem tipológiai hivatkozások rendszere.

A homlokzat meghatározó eleme a kézzel rakott, vöröses-lilás tégla és a kerámia burkolat. Ez több rétegben is értelmezhető.

Egyrészt a kontextusra az ipari múlt felidézésével (gyárépületek, raktárak), a hely történetére való utalással reflektál az épület. Ugyanakkor a jelenlegi környezetében ellentétet is képez, hiszen a közeli üveg- és acélhomlokzatokkal szemben (pl. Westfield bevásárlóközpont, irodaházak) a tégla anyagiságot és súlyt visz a környezetbe.

A bejárat sokak szerint túlzottan nyers nem eléggé ünnepélyes. Ez a brutalista attitűd része a koncepciónak, de kérdés, hogy mennyire szolgálja a befogadói élményt – különösen egy olyan intézmény esetében, amely deklaráltan nyitni kíván a közösség felé.

A Sadler’s Wells East sokkal inkább tekinthető infrastruktúra-építészetnek, mint nem ikonikus városképi projektnek. Erényei között említhető az erős programalapú tervezés, a következetes anyaghasználat, a komplex, mégis olvasható tömegképzés és a valódi városi aktivitás generálása. Ebből a tudatosságból eredeztethetők a megkérdőjelezhető vonások. A tömeg és a homlokzat helyenként túl zárt, nehezen kommunikál, és az épület ipari karaktere nem minden nézőpontból inspiráló.

A 2015-ben RIBA Gold Medal-al kitüntetett O'Donnell + Tuomey ír építészpáros irodájának legfontosabb állítása, hogy a 21. századi kulturális építészet nem feltétlenül ikonikus forma, hanem használati intenzitás és városi jelenlét kérdése. Ebben az értelemben a Sadler’s Wells East inkább városi gépezet, mint szoborszerű objektum, éppen ezért releváns Stratford posztolimpiai átalakulásában.

Külső képek: Sebes Péter, belső kép: O’Donnell + Tuomey