Most akkor mi is a történelemhamisítás?

A héten, augusztus 20-án nyitják meg a Nemzeti Összetartozás Emlékhelyét, melyet eredetileg a trianoni békeszerződés századik évfordulóján, június 4-én szerettek volna átadni, de a járvány közbeszólt. Bár még csak fotók és látványtervek keringenek róla, alapvetően tetszik az alkotás koncepciója: egy utcaszint alá süllyesztett, meghasadt gránittömb belsejében égő öröklángról van szó, melyhez egy száz méter hosszú lejtő vezet le a Kossuth tér irányából. Oldalfalain az egykori Magyarország valamennyi településének neve olvasható, a központi kőtömb repedései pedig Magyarország, és a szomszédos utódállamok határait idézik meg.

Ahogy a szimbolikáját bemutató cikkben írtam is:    

„Megkönnyebbülés volt, mikor kiderült, hogy ez nem egy újabb, kopjafa hegyében üldögélő szentkoronás turul lesz, amit szomorkodó emberek vesznek körbe. Mielőtt nekem jönne valaki: ezek is erős és fontos szimbólumok, de olyan tömegben és színvonalon lettek elcsépelve az elmúlt évtizedekben, hogy egy egész országnak szóló emlékmű esetében jó lenne ezen továbblépni.

Persze nagyon nehéz valami 21. századi dologgal előrukkolni, főleg nálunk, ahol egy emlékművet mindenképpen politikai alapon ítélnek jónak vagy rossznak. Erre a legszebb példa a forradalom ötvenedik évfordulóján állított 1956-os „Vaskefe” a Városliget szélén. Budapest egyik legszínvonalasabb, legerősebb köztéri alkotása az ezredforduló óta, de másfél évtized elteltével sem békélt meg vele mindenki.”

Akinek nem tetszett, az eleinte vagy azért támadta, mert nem elég konzervatív, nem elég harcias, nem figurális, nem elég könnyen értelmezhető, és főleg nem elég magas. Vagy épp ellenkezőleg: mert ez is túl sok, minek ez az árokásás, zsákutca, meg eleve minek egy újabb Trianon-emlékmű.

Idővel azonban egy teljesen új kritikai hang jelent meg, amely nem a „hardverben”, hanem a „szoftverben” talált hibát. Először nem is akartam foglalkozni ezzel, éppen azért, mert ez nem az én asztalom, de miután már a sokadik kérdést, kérést, kommentet kaptam, hogy mi a véleményem róla, és korábban már annyit írtam az emlékhelyről, elmondom. Teljesen szubjektíven, laikus felhasználóként. Na de lássuk, miről is van szó.

Először Ungváry Krisztián vetette fel, hogy nem igazán nyerő olyan településeket felvésni az emlékműre, amelyekben gyakorlatilag nem éltek magyarok. Mármint egyáltalán nem. A sokak fejében élő képpel szemben Nagy-Magyarország ugyanis soha nem volt nemzetállam.

Ennél hevesebb kirohanást írt a Válasz.hu neve elhallgatását kérő történésze, aki azt rója fel, hogy az itt szereplő nevek között több olyan is van, amelyek csak a 19. század végén születtek. Olyan falvak kaptak ekkor magyar elnevezést, amelyeknek soha nem volt korábban. Némelyikük tükörfordítás volt, de van, ahol egészen operettbe illően giccses szavak születtek, mint például Tündéres vagy Virágosfalu. Természetesen az 1913-as összeírásban már/még ezek szerepelnek.

Hogy baj volt-e ez? Hát persze. Trianon után ezt az erőszakos, központosított átalakítást jóval nagyobb mértékben tették meg a szomszédos országokban a magyar helységnevekkel, Székelyföldnek, Partiumnak vagy épp Felvidéknek azokkal a városaival és falvaival, amelyekben soha nem volt nemhogy román vagy szlovák többség – de még számottevő kisebbség sem. Aki elítéli a Trianon utáni románosítást, szlovákosítást stb., annak természetesen el kell ítélnie az erőltetett magyarosítást is, amit a 19. század végén hajtott végre a budapesti vezetés. Olyan nincs, hogy a miénk jogos volt, bezzeg az övék csúnya dolog.

A szerző szerint azonban nem csak az akkori rendszer cselekedett rosszul, hanem az emlékmű is hibás. Ahogy a neve elhallgatását kérő szerző írja:

„Ezek a gránitfalak (…) a százedelő nagymagyar politikájából fakadó szűklátókörűségnek, a szupremácia legyőzhetetlen vágyának, a nemzetiségi kérdésekben való kicsinyességnek és a történelemhamisításnak állítanak emléket.”

Wachsler Tamás, a Steindl Imre program vezetője erre a skyscrapercity.com építészeti fórumon válaszolt. Gondolatmenetének végkövetkeztetése, hogy az emlékmű

„a Trianonban széthullott – szétszedett, szétrombolt – történelmi Magyarországnak állít emléket. Nem tesz igazságot, nem foglal állást, és nem moralizál: egy adott pillanatról, a széthullás előtti utolsó pillanatról készült mementó. A Trianonban szétesett történelmi Magyarországban, az akkori, legitim közjogi döntések alapján ezek a településnevek voltak hatályban. Egy adott közjogi státusz lenyomata az emlékhely, az lett volna a hiba, ha ezzel szemben az adott pillanatban fennálló státusz mögötti napi politikai vitákra próbáltunk volna reflektálni.”

Az a helyzet, hogy szerintem ez az emlékmű többek közt pont attól nagyszerű, hogy a fenti vitát teljesen feleslegessé teszi. Pont az egyszerű, teljesen világos szerkezetnek köszönhető az, hogy többféleképp értelmezhető. Ez egy névsor, mindenféle félrevezető magyarázkodás nélkül. Azoknak a településeknek a névsora, amelyek a trianoni döntés pillanatában Magyarországhoz tartoztak. Vannak köztük ezeréves, meg húszéves nevek is, olyanok, ahol magyarok laktak és olyanok is, ahol nem. De tetszik, nem tetszik, így hívták akkor ezeket, és közigazgatásijáig Magyarországhoz tartoztak.

Igaza van Wachsler Tamásnak, egyszerűen „ezek a településnevek voltak hatályban”, az lett volna a hiba, ha ettől eltérnek. És igaza van a Válasz szerzőjének, ez a „százedelő nagymagyar politikájából fakadó szűklátókörűség” emlékműve is. Mert akkor ez volt Magyarország, az akkori vezetésének minden hibájával. Pont az lenne a történelemhamisítás, ha ezeket a neveket megpróbálnánk letagadni, elmismásolni, mondván: „mi nem is voltunk olyanok”. Ennél őszintébb Trianon-emlékművet nehéz lett volna állítani.

Olyan ez, mint egy nagy emberről a halála előtt készült utolsó portré. Ha nem fested rá a ráncokat, meghamisítod az emlékét. És persze akkor is, ha a portréjára nézve nem az életművet, csak azt a néhány ráncot látod.

(Azt meg csak zárójelben biggyesztem ide, hogy látni egyelőre senki sem látta az emlékhelyet, szóval valódi és végleges véleményt csak azután lesz érdemes formálni róla, ha átadták.)