Ornamentika az építészetben

A Tervlapon korábban már megjelent rövid beharangozó cikk és tudósítás után az alábbiakban egy kicsit szélesebb összefüggésekben vizsgáljuk a témát a veszprémi 12 fal – Építészet és kortárs ornamentika című kiállítás kapcsán, amely a napokban, november 30-án zárt be, így a cikk remélhetőleg azoknak is érdekes lesz, akik szerették volna megnézni a kiállítást, de nem jutottak el Veszprémbe.

Az ornamentika, vagyis a díszítmények használata az építészetben a kezdetektől fogva jelen van. A mai szemléletünkkel az ornamens, vagy épületdísz szó hallatán általában valamilyen plusz, rátett díszítményre gondolunk, holott az ornamentika megjelenhet az épületszerkezeti elemek igényes, míves, művészi megfogalmazásán keresztül is. A legegyszerűbb építményektől eltekintve a fizikai funkciójuk mellett az épületeknek mindig megvolt a szellemi tartalma is – az ornamentika általában ezzel volt összefüggésben. A díszítményeknek szimbolikus jellege is lehetett, és kommunikációs szerepet is betölthettek, az írástudatlanság idején a falfestmények vagy a domborművek teljes történetek elmesélésére adtak lehetőséget.

A historizmus korában a kapitalizmus újfajta köz- és lakóépületei az arisztokrácia palotáit vették mintául, és ezzel az épület és annak szellemi tartalma közti egység némileg megingott, ami a – régi épületekről mintakönyvek közvetítésével átmásolt – díszítményeket is sokszor hiteltelenné tette. Ezt a disszonanciát megérezve a 19. század végén különböző mozgalmak, köztük az Európa különböző tájain más-más néven elindult szecesszió vagy például az Arts and Crafts tettek kísérletet az építészet megújítására. Az ornamentika ezeknél az irányzatoknál alapvető jelentőségű volt, az épülettel szerves egységet alkotott, ugyanúgy, mint ahogy itthon a Lechner Ödönnel kezdődő, sajátosan magyar építészetet kialakítani kívánó mozgalmaknál is.

A kiállítás első termében az iskolapadokra kasírozott ismertetőszövegek vázolták fel ezt a korszakot, a magyar építészetnek a múlt századfordulóra eső fejezetét, amely a kiállítás témájának ötletét is adta: ekkor, 1908-ban épült fel ugyanis Veszprémben a volt Iparostanoda, amelynek falai most a kortárs művészeti alkotásokat befogadták. Ugyancsak 1908-ban készült el Medgyaszay István tervei alapján az iskolával szemben álló színház, az ország első vasbetonszerkezetű színházépületeként. Egy olyan épületbe, amely létrejöttének korszakában az ornamentika nagyon fontos, az identitást meghatározó szerepet játszott, most a téma kortárs megfogalmazásai költöztek be.

Az iskola tervezője, Schoditsch Lajos (1872-1941) korának egy jelentős építésze volt, Komor Marcell, Bálint Zoltán, Medgyaszay István, a Vágó-fivérek, Lajta Béla kortársa. A Felső Építő Ipariskola (a SZIE Ybl Miklós Építéstudományi Kar elődje) tanára, majd 1917-től igazgatója volt, számos szakcikke és tankönyve is megjelent. Több kórházat épített, jelentősebb művei közé tartozik a kőbányai református templom és a kőbánya-óhegyi pénzügyőri iskola (ma NAV oktatási központ). Sógorával, Eberling Bélával is sokat dolgozott együtt, közös tervük a Wekerletelep mozija és több lakástípusa, a kispesti rendőrpalota, a volt Esplanade szálló és a XI. Orlay u. 9. alatti bérház.

A volt Iparostanoda épületében a II. világháború utáni időszakban a veszprémi Ének-Zenei Általános Iskola működött, amely a kecskeméti után másodikként jött létre a Kodály-féle zenepedagógia alapján. A tanítás 1953 szeptemberében kezdődött meg. Több évtizednyi sikeres működés után az iskolát összevonták a város testnevelés tagozatos általános iskolájával és annak az épületébe költöztették. A régi épület magántulajdonba került, 1995-től üresen állt. Az iskola a mai teljes lepusztultságában is egy igényesen megtervezett és kivitelezett, értékes épület képét mutatja, bejárati kapuzata, lépcsője, a földszinti folyosó terrazzo burkolata, az ajtókeretezések, az osztálytermek parkettája mind egy hajdani nívós építészet maradványai.

A historizáló építészet ellentmondásaira adott másik válasz, a modernizmus gyökeresen más utat választott, teljesen meg kívánt szabadulni az ornamentikától. Ahogy a kiállítás ismertetőszövegei ből is – amelyek végigkalauzoltak minket a magyar építészet történetén – kiderült, a rövid szocialista realista intermezzo után itthon is általánossá vált későmodern idején az ornamentika nem volt téma, ami a modern építészet hitvallásából és a mennyiségi tömegtermelés kényszeréből egyaránt következett. A díszítő funkciót az épületekben, épületeken additív módon elhelyezett képzőművészeti alkotások vették át, amelyek helyére, jellegére az építészek befolyást gyakorolhattak, de a létrehozásuk többé nem tartozott a feladataik közé.

Az ornamentika visszacsempészése a Pécs Csoporthoz, Csete Györgyhöz, valamint Makovecz Imréhez fűződik. A Pécs Csoport a lakótelepek sivárságának enyhítésére egy új panelháztípust tervezett. „Úgy gondoljuk, hogy népünk díszítő művészetére is figyelve, tájegységenként eltérő, országosan mégis összecsengő építészetet hozhatunk létre” – fogalmazta meg Csete György az elképzelésüket. A panelházak unalmas véghomlokzataira festett emeletmagas mintákkal és az ezek ívét követő kapudobozokkal és erkélyelemekkel próbáltak némi változatosságot vinni az egyenszürkeségbe, a lehető legjobban alkalmazkodva a szűkös technológiai lehetőségekhez, de ez is kiverte a biztosítékot. Az Élet és Irodalom hasábjain 1975-ben kibontakozott a Tulipán-vita, amely Major Máté támadó cikkével indult meg. Erre első körben Nagy László költő válaszolt, majd a vita egyre jobban kiszélesedett.

Makovecz Imre és a körülötte létrejött organikus mozgalom kilépett a szocializmus későmodern építészetének dogmáiból, így semmi sem akadályozta meg őket abban, hogy a szabadabb formálás és a különböző, kisebb-nagyobb léptékű díszítőelemek eszközeivel éljenek. A nemzetközi építészeti porondon pedig a modernizmus ellenhatásaként megjelenő posztmodern építészet hozta vissza az ornamensek használatának lehetőségét.

A modernizmus által szalonképtelennek nyilvánított ornamentika iránt a közelmúlttól kezdve újra érzékelhető egy bizonyos érdeklődés (gondolhatunk itt például a Caruso St John Architects munkáira is), egyrészt a posztmodern építészet újrafelfedezésének köszönhetően, másrészt mivel a digitális tervezési technikák, a high-tech építőipari technológiák új lehetőségeket nyitottak meg és a témának új, korszerű megközelítéseit eredményezik.

A Paradigma Ariadné és Veszprém városa által szervezett kiállításon 12 fiatal építész vagy építésziroda alkotásait lehetett megtekinteni. A résztvevők a magyar Architecture Uncomfortable Workshop, Paradigma Ariadné, Very Good Office és Gyulai Levente mellett a spanyol Enorme Studio, az olasz False Mirror Office, az argentín, japán és izraeli gyökerekkel rendelkező, Londonban működő Adam Nathaniel Furman, az amerikai Andrew Kovacs, az odesszai MNPL Workshop, az Innsbruckban élő Giacomo Pala, a bangkoki Space Popular és a TREES voltak.

A 12 fal kiállítás egyben az iskolaépület sorsában is fordulópontot jelez: a veszprémi Petőfi Színház hamarosan elkezdődő rekonstrukciójához kapcsolódva ezt az épületet is fel fogják újítani. A színházat az eredeti, Medgyaszay-féle formájára állítják vissza majd, ennek során a park irányában később hozzáépített, mesterséges dombszerű épületrészt elbontják, az ott ezáltal elvesző irodákat, kiegészítő helyiségeket az iskola épülete fogja pótolni.

Szöveg: Pesti Monika
Fotó: Danyi Balázs