Mindenszentek és Halottak napja

Mindenszentek ünnepe – egy ideje már munkaszüneti nap is – a diadalmas egyházról emlékezik meg. Nem akarunk egyetlen szentéletű társunkról sem megfeledkezni, akár ismert személyről van szó, akár azokról, akiknek még a nevét sem tudjuk. A küzdő és diadalmas egyház tagjait egy nagy családi ünnep keretében akarjuk egyesíteni, amikor minden kor, nemzet és idők megkoronázottai győzelmi pálmájukkal integetnek felénk, és biztatnak, hogy törekedjünk e dicsőséges diadaljel után.
Ehhez az ünnephez a Pantheon (épült Augustus tiszteletére Kr.e. 27-ben) Phokas császár általi ajándékozása IV. Bonifác pápának, nyújtotta az alkalmat. A pápa átalakíttatta, és Isten Anyjának és a szent vértanúknak szentelték fel (609 vagy 610. május 13.). A szenteléskor 28 szekérrel szállították be a vértanúk csontjait, melyekre fentről, az opeionon keresztül virágeső hullott. IV. Gergely pápa (827-844) az ünnepet november elsejére helyezte át, míg IV. Sixtus pápa (1471-1484) oktávjával egészítette ki, és elrendelte kiterjesztését az egész egyházra. E diadalünnep az egyházi év végére esik, melyen az Egyház tagjai seregszemlét tartanak diadalmaskodó tagjaik felett. Ekkor hangzik el a szentek közösségéről szóló, élettől átjárt tanítás. Ránk nézve igen fontos, hogy ekkor lesz bennünk a közösségnek, az egyetemességnek megértett, és átélt igazi tudata, melyet szavakkal ki nem fejezhető boldogság követ.

A Halottak napja a szenvedő egyházra fordítja figyelmünket. A clunyi bencés kolostorból terjedt el az a szép szokás, hogy a halottak vecsernyéjének hangulatával, jámbor komolyság tölti be a templomok csarnokát. A sírokon gyertyák és mécsesek égnek, és őszi virágok díszlenek. A Halottak napjának gyászünnepe, különös alkalom és ösztönzés számunkra, hogy kedves halottaink iránt érzett részvétünket valóban kimutassuk.

Emlékezzünk szeretett kollégánkra, Dr. Jancsó Gáborra (1937-2017).
Édesapja közgazdász doktorként villamosvezetőként dolgozott, hogy családját eltarthassa a Rákosi rendszerben. Őt ez mentette meg 1956-ban, amikor munkatársai bizalmából, munkástanácsi elnökként az akkori Beszkárt székházába invitálták november 8-ika után. Látván azonban, hogy a szomszédos mellékutcák tele vannak orosz tankokkal, katonákkal, és pufajkásokkal, rezzenéstelen arccal bement a székházba, de miután ismerte a helyet, az átjáróház funkcióját kihasználva máshol távozott, majd visszaült a villamosra, miközben az összes résztvevőt letartóztatták.
Gábor barátunk e körülmények között a Széchenyi István közgazdasági Technikumban érettségizett, majd a telefongyárban volt fizikai munkás. 1956-ban már Szegeden tanult matematika-fizika szakos tanárnak, és részt vett a MEFESZ szervezésében. Az ávósok keresték, de nem találták, mert ő átmászott a leánykollégiumba, és azután hazament Budapestre.
1956 november 4-én hajnalban bevonult az Emkénél, pontosabban a Nemzeti Színháznál harcoló szabadságharcos csoporthoz, és ettől kezdve részt vett a fegyveres harcokban. Hamarosan – miután helyzetük tarthatatlanná vált – átvonultak a mai Erzsébet körút egyik házának első emeletére. Minden reggel hat órakor vigyázzállásba a kitört ablakoknál, erkélyajtóknál elénekelték – a többi körúti „pesti sráccal” – a himnuszt. A hírek kiabálással terjedtek, és nagyobb csoport orosz tank érkezése esetén hátra vonultak, míg egy-két tank érkezését már várták, és a láncot lelőve, megadásra késztették az orosz katonákat. November nyolcadikán tarthatatlanná vált helyzetük és feloszlottak, az orosz foglyokat elengedték. Az akkori viselkedése az egyes részvevőknek, kihatott további életükre. Gábor barátunk ekkor visszautazott Szegedre, és folytatta tanulmányait.
Nem keresték, így tanári diplomáját követően épületgépész mérnöki, valamint városgazdálkodási szakmérnöki diplomát is szerzett, majd doktorált, a műegyetemen.
Az ÉVM-ben dolgozott, számos programot – különösen a környezetvédelem területén – indított be. Oktatott több főiskolán és egyetemen. Megalapította a Zöldgyűrű Alapítványt, és a Magyar Környezetvédelmi Kamarát, melyeknek első elnöke is volt.
Igazságügyi szakértőként igen számottevő munkásságot fejtett ki és a Magyar Igazságügyi Szakértői Kamara Környezetvédelmi Bizottságának is alapító elnöke, míg az utódszervezet, a Környezetvédelmi, Természetvédelmi, Vízügyi Szakmai tagozat tiszteletbeli elnöke volt. Az Építéstudományi Egyesület (1968) Választmányának tagjaként, a Környezetvédelmi Szakosztály elnökeként igen jelentős tevékenységet fejtett ki. A Magyar Építőipar szerkesztő-bizottságának tagjaként részt vett a meg-megújuló folyóirat alakításában, és persze cikkek írásával is.
Mindezek elismeréséül ÉTE Érdemérem kitüntetésben (1985), majd Alpár Ignác díjban (2005) részesítették.
Igazi, és önzetlen társadalmi, politikai tevékenysége igen sokrétű, és eredményes volt. Számára a lokalitás nemcsak a családot, és Zuglót jelentette, hanem a nemzetet, és Magyarországot.
2017. augusztus 6-án távozott körünkből, de mielőtt elment, még egy gyűlésen hozzászólásával felhívott minket, hogy a jövőben ne panaszkodjunk, keseregjünk, hanem a megoldáson dolgozzunk mindannyiunk javára.

A halottak napja a küzdők megemlékezése a szenvedőkről. A sírok látogatása emlékeztessen minket a földi mulandóságra, és ébresszen bennünk gondolatokat arról az igazságról, amit a halott a sírból kiált: „Hodie mihi, cras tibi!” – Ma nekem, holnap neked!
Emlékezzünk kedves halottainkra, családtagokra, tanárainkra, mestereinkre, kollégáinkra, és fohászkodjunk:
„Uram, Nekik adj jó véget,
kérünk Téged,
Add meg Nekik a békességet!”

Szende Árpád